Amikor kivilágosodott…

Vannak az életünkben olyan időszakok, amikor Isten távolinak tűnik. Imádkozunk, mégis elhagyottnak érezzük magunkat, kitéve a körülmények kényének-kedvének. Félünk és reménytelenek vagyunk. Pál sem különbözött tőlünk. Vágyott a lehetőségre, hogy Rómában prédikáljon, és éppen úton volt oda, amikor vihar csapott le a hajójukra, mindenkit kétségbeesésbe döntve. Pál nem csupán a hajó, a legénység és a rakomány vesztét látta előre, de tudta, hogy az ő élete is veszélyben lesz (ld. ApCsel 27:10). Figyelmeztetésére azonban nem hallgatott sem a kapitány, sem a kormányos, sem a foglyokra felügyelő százados. Következésképp, Pál és 275 utastársa életveszélybe kerültek, és semmit sem tehettek ellene! Életükért rettegve utastársai kijelentették: „elveszett megmenekülésünk minden reménye”. Miután tizennégy napig hányódtak a tengeren úgy, hogy sem a napot, sem a csillagokat nem látták, hogy azok alapján tájékozódhattak volna, és amikor a vihar a legerősebben tombolt, Isten elküldte angyalát Pálhoz, aki „azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón” (ApCsel 27:24).

A hajójuk végül zátonyra futott egy sziget közelében, és ők ott voltak elgyötörten és éhesen. Minden körülmény arra mutatott, hogy tragédia fog bekövetkezni, és Pál álma, hogy Rómában fog prédikálni, odavész.

Ám, amikor másnap reggel kisütött a nap Málta szigetén, világossá vált, hogy Isten a viharon át pontosan oda vezette őket, ahová tervezte. Pál végül eljutott Rómába, hogy a császár előtt hirdesse Isten Igéjét. Ne csüggedj, Isten téged is átvezet a viharon, pontosan oda, ahol lenned kell!

Imádság:

Uram, ebben a helyzetben, amiben most vagyok, nem érzem, hogy hálás tudnék lenni – mégis köszönetet mondok neked. Köszönöm, hogy bár viharokon megyek keresztül, te mellettem vagy. Köszönöm, hogy a legsötétebb pillanatokban megerősítesz és szólsz hozzám. Elhiszem, hogy jó vagy, és jó a te akaratod is velem kapcsolatban! Ámen!