Bánatból boldogságba

Mi a legrosszabb, ami veled történhet, mi az, amitől kétségbeesetten rettegsz? Elképzelni a legnagyobb félelmeidet már önmagában félelmet hordoz. El tudod képzelni, hogy az első századi keresztyén családok min mehettek keresztül, amikor az oroszlánok elé vetették őket a római arénákban? Vagy hogy milyen lehetett olajjal borítva egy póznához kötve várni, hogy fáklyaként égessenek el egy római ünnepen?

Szerencsére nem valószínű, hogy hasonló szenvedéseket kellene átélnünk; de feljegyzések vannak róla, hogy Néró megállította a játékokat, mert tudni akarta, miért szól ének ezekből a keresztyén fáklyákból. Valóban, miért?

Isten megígérte nekünk, hogy az Ő népe nem fog végeláthatatlanul szenvedni. Az Ézsaiás 14:3 azt mondja: „…majd nyugalomra fordítja az Úr fájdalmaidat, nyugtalanságodat és azt a kemény szolgálatot, amelyet végezned kellett.” Elhiszed ezt?

Tanúbizonyságok özöne igazolja a fentieket, és így van ez, amikor gyász és veszteség miatt szenvedsz. Ez még nem a világ vége, mert Isten nem is szánta annak. Egy szerettünket gyászolni nem csupán természetes, de mindenképpen szükséges is. Idővel a fájdalom helyét átveszik a veletek történt jó dolgok emlékei. Könnyek helyett Isten az emlékek által keltett mosolyt ajándékozza. A fájdalmadat az ő szeretetére cseréli. Elvégre, ahogy Pál a Róma 8:35-ben meg is kérdezi: „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” A kérdés költői, mert a válasz ismeretes. Ha valóban senki, akkor el kell hinnünk, hogy ez így van. És ha így van, akkor Isten biztosan gyógyulást fog hozni gyászunkra.

Ez akkor sincs másképp, ha veszteségünk nem egy személy, hanem az otthonunk, a munkánk vagy bármi más elvesztése. Isten tud róla, és Ő a helyreállítást munkálja, de ez hitedtől és bizalmadtól függ. Egy ilyen traumában mindkettőre súlyos csapást mér, de ismétlem, ez teljesen természetes. Viszont itt az ideje barátokat keresni, olyanokat, akikkel együtt imádkozhatunk, és szép lassan rácsodálkozhatunk, ahogy Isten újra összerak egy életet. Az előbb már mondtuk, hogy Isten szeret; nem szabad elfelejtenünk, hogy Ő törődik velünk. Ha ez így van, akkor nem fog elhagyni minket, hanem gyengéden tovább fog vezetni. A Náhum 1:7 azt mondja:

„Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra.”

Tehát bármi is történjen, hinnünk és bíznunk kell benne, hogy a katasztrófa végül áldássá változik.

Chris Grummitt
Good News Travelling Fast Company