Egy halálközeli élmény tanulságai (1) – Az irányítás illúziója

Kedves Olvasó! Hadd osszak meg most veled valamit a személyes életemből – egy halálközeli élményt és annak tanulságait. Hiszem, hogy Isten megtartó kegyelmének bizonyítéka az, hogy élek, és az Ő akarata, hogy most olvasd a soraimat.

2024. november 16-a átlagos napnak indult, este azonban, miután zuhanyozni mentem, életem egyik legsokkolóbb megtapasztalása következett. Egyik pillanatról a másikra szédülni kezdtem, és elájultam. Az oka máig sem tisztázódott. A stresszes életmód negatív hatásai? Vércukorszint? Vérszegénység? Még a gázmérgezés lehetősége sincs teljesen kizárva. Eszméletlenül feküdtem a fürdőszoba padlóján, így találtak rám a szüleim. Elmondásuk szerint nagyjából 15-20 percen át nem tértem magamhoz. Eleinte úgy tűnt, a légzésem is leállt. Nem emlékszem rá, mi történt körülöttem ez idő alatt. Arra viszont igen, később milyen volt az a különös köztes állapot, amikor még fizikailag nem reagáltam, az életfunkcióim sem voltak rendben, mégis tudatomnál voltam. Tompa hangokon kívül semmit sem érzékeltem a fizikai világból, a saját testemet sem. Tágra nyílt szemekkel feküdtem – tudtomon kívül, ugyanis semmit sem láttam –, képtelen voltam mozogni, és azt sem tudtam eldönteni, hogy lélegzem-e. Belül azonban nagyon is éber voltam, felfogtam, hogy talán haldoklom, a szüleim kétségbeesett hangjából megéreztem, mennyire nagy a baj. „Ennyi volt? Ennyi az élet?” – suhant át rajtam a gondolat. Még élni akartam! Hát teljes szívemmel az Élet Urához kiáltottam, az egyetlenhez, aki legyőzte a halált. Jézus neve volt az egyetlen kapaszkodóm.

Abban a néhány, végtelennek tűnő percben úgy kiáltott a szívem az Úrhoz, mint talán még soha. A halál árnyékának völgyében, abban a magatehetetlen, kiszolgáltatott állapotban döbbentem rá arra, hogy teljesen a megtartó Istentől függök. Még a saját életemet sem tudom megtartani, még a saját testemet sem érzékelem, még arról sem én döntök: újra magamhoz térek-e a következő percekben, vagy többé már soha. A zsoltárossal együtt én is felismertem: „Csak Isten válthatja ki lelkemet a Seol kezéből, mikor az megragad engem” (Zsoltárok 49:16 Károli).

Íme az első tanulság, amit levontam a történtekből: az irányítás végső soron illúzió.

Életünk minden egyes pillanatában Istentől függünk.

Azért dobban a szíved, mert Ő akarja.

Azért lélegzel, mert Ő éltet.

Azért ébredtél fel ma reggel is, mert Isten kegyelme felébresztett.

Ő így szól: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsoltárok 46:11 Károli).

Ő az Isten, és nem te.

Ő mozgatja pályájukon a bolygókat, és Ő felügyeli sejtjeidet is.

Ő ismeri a hajszálaid számát, és azt is, hány csillag van az égen.

Ő követi szemmel a történelem menetét, és Ő irányítja lépteidet is, hogy jókor legyél jó helyen.

Ő dönt a nagy és kis folyamatokról egyaránt.

Jézus szavaival élve, te „egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni” (Máté 5:36 SZIT).

Miért aggódsz tehát, ha kicsúszik a kezedből az irányítás – ami soha nem is volt a tiéd?